Üvöltésem

Jer 1,5
"Mielőtt az anyaméhben megalkottalak, már ismertelek, és mielőtt az anyaméhből kijövél, megszenteltelek; prófétának rendeltelek a népek közé."


Földes "Hobó" László után szabadon...

(Forrás: Allan Ginsberg - Üvöltés Carl Solomonért)

 Láttam generációm legnagyobb elméit az alkohol romjaiban,
hisztérikusan berúgott barátokat,
a Kikötő padlóján vonszolva magukat hajnalban
egy utolsó konyak után áhítozva

 
trógerfejű ittasakat révedve az éjszaka gépezetében
a csillagos konyakhoz fűződő hajdani, rokoni kapcsolatért,

 
kik nikotinfüggőség és alkoholok,
és üveges tekintetű, intelligens arcú bagózás
a Cívis kakas városának csúcsain átlebegő
panellakások természetfölötti hajnali fényében,

 
kik alkoholba áztatták agyvelejüket
a Kikötő előtt, az Ibolya mellett
és "megvilágosult" elmével
önmaguk többszörösét flesselték a bérházak tetején  tántorogni,
 

kik lemondó szemekkel járták végig az egyetemek folyosóit,
Coelho-t és József Attilát hallucináltak a kocsma söpredékei között,
kiket kirúgtak az összes munkahelyükről, mert bepiáltak
és obszcén verseket közöltek a leltár üres sorközeiben


kik félmeztelenül és melegítőben kuporogtak a borotválatlan albérletükben,
hamutartóban füstölve el tüdejüket, és figyelve falon keresztül beszivárgó népbutításra,

 

kiket pofán vertek mikor a Nagyerdőn át
hazafelé igyekeztek egy cseppnyi reménnyel az imádottjukhoz
kik májkrémet és rizst kajáltak a gereblyézetlen konyhában
vagy konyakot piáltak az Oázis presszóban,
 

kávét, vagy megbánásként cigivel égették kézfejüket és alkarjukat
álmokkal, gyógyszerekkel és ébredő önsajnálattal,
alkohol és kevert, és az életvitelszerű láncivás
hasonlíthatatlan zsákutcája a függőségnek
az elmében tobzódó delíriumnak és villámnak
tovább suhanva Mezőkövesd és Debrecen pólusai felé,
betöltve a közbenső idő és tér egész mozdulatlan hortobágyi világát,

 
meszkalin tömörségű kocsmák, kávé, konyak, a Kikötő temetői hajnala,
boros kólás részegség az asztalok felett, beszívva
sárga fényt hunyorgó kézzel festett izzólámpa
számukra nap és hold, mert csak ezt látják
a Nagyerdő üvöltő, mindig téli sötétjében,
hőbörgő alkoholisták dörgése
és kedves kisasszonyok mosolygása, az "észnek"...

 
kik Vergiliusszal utaztatták magukat a villamoson
örökös rohanással a Ibolyától a Kikötőig,
míg a kerekek és a szeszes üvegek zaja le nem szállította őket
reszketeg bedőlt gyomorfallal, roncsolt üres aggyal,
melyből minden nagyszerűség elpárolgott az alkohollal együtt
a debreceni "állatkert" rémes fényében,

 
kik minden éjszaka, a Kikötő kocsmából kiszűrődő tengerfenéki fénybe süllyedtek el
és végig itták a Morgó sörös hajnalt egy vigasztalan Fugazziból figyelve
a balsorsuk csontreccsenéseit a hidrogén wurlitzerre várva,
kik húsz órán keresztül vedeltek egyfolytában,
a Kavicsostól a Piacig, a lányoktól a Picurig, el egészen a Fáig,

 
letűnt serege a Kanti filozófusoknak, vagy Marx elveinek
kocsmák lépcsőfokairól, a pultokról, a negyedik emeletről,
a fűzfáról a mélybe hullva,

 
ordítozva, visítozva, okádva, öklöt rázva, tényeket, emlékeket,
sérelmeket, arcátlan baromságokat, színhelyeket és történések sokkjait,

 
teljes meggyőződéseket elsárguló szemekkel sírva hét nap és hét éjszaka
maradéktalan visszaemlékezésekben,
húsuk a templom kövezetére, és keresztre van feszítve,

 
kik lekoptak a sehol sincs vadkatolikus Mezőkövesden
és zavaros színes fogkefék csíkjait húzták maguk után
Bodrinak nevezve el azokat, el a város NARANCSSÁRGA hivatala előtt,
elszenvedve a mandarin verítékét, a politikai metszőfogak zenéjét,
a kínai migrént, az élet-elvonókúráján Marokkó kopár falvaiban,

 
kik körbe-körbe járkáltak éjfélkor a szobában töprengve
mit igyanak,
és elmentek és nem hullajtottak egy csepp konyakot se a csempére,
és bőgtek...

 
kik cigarettára gyújtottak a bicikli vagonokban
a bicikli vagonokban? a bicikli vagonokban zötyögve
a Hortobágyon át a nagyapa éjszakában
a vakítóan fényes gépek, debreceni városa felé...

 
kik Lenint, Konfuciust, Dan Brownt, manipulációt
és vetítést tanultak, mert az aszfalt ösztönösen vibrált a lábuk előtt a gimnáziumban,
kik magukban itták végig Mezőkövesd kocsmáit
alkoholista cimborákat keresve, kik alkoholista cimborák...

 
kik azt hitték hogy csak egyszerűen megbolondultak
mikor kilöttyintették a röviditalt,

 
ó, társadalom, míg te nem leszel élhető közeg én sem élek élhető közeget
és te aztán most nyakig vagy az emberi gonoszság mérhetetlen
fekália-folyamában, -
és ki ezért végigrohant Debrecen kihalt hajnali utcáin,
a versek, a felismerések, a méter és a szuperhúrok alkímiájának hirtelen
megvilágosodásától gyötörve,

 
ki megálmodta és megtestesítette Időkománk és az Ő lényét
egymás mellé helyezett konyakok által, és csapdába ejtette
a lélek szeráfját a két látható szék között és összekapcsolta
a kávét a konyakkal, melléje helyezte a sört, a Barna Szofit
majd kibújt a bőréből maga természetfeletti érzésével,

 
hogy újraalkossa ronggyá vert életét és szintaxisát
némán és intelligensen és szégyentől remegve áll most előtted,
bukottan mégis lelkéből gyónva hogy összeegyeztesse mindezt a gondolat ritmusával
meztelen és végtelen elméjében,

 
az őrült alkoholista és a szelíd munkapolgár találkozik az Időben,
ismeretlenül mégis barátként köszöntve egymást a halál előtti időben,

 
de még ez is csak képzelődés, semmi más,
csak reményteljes töredéke a hallucinációnak...

 

End of transmission...

 

- Sorcerer -