Üvöltésem

I. rész - Önzetlenség

- Gyerekkoromban sokat utaztunk, hol vonattal, hol pedig busszal.
Az anyai ágról való rokonokat, rendszerint több órás úttal tudtuk elérni.
Történt egyszer, hogy egy hajnali buszjáratra vártunk Mezőkövesden a buszállomáson.
Akkoriban Miskolc felé ésszerűbb volt busszal utazni mint vonattal, mivel a távolsági járat a városközpontba érkezett, a vonat pedig a távolabbi a Tiszai pályaudvarra.
Azon a reggelen nagyon sok ember próbált eljutni mezőkövesdi átszállással Miskolcra.
Amikor mi hárman a szüleimmel szálltunk fel a kérdéses járatra, már eléggé tele volt a busz a megyeszékhelyre igyekvő főleg idős, piacolni vágyó emberekkel.
A mögöttünk következő személy egy idős asszony volt, aki már nem fért volna fel a buszra.
Állóhely sem volt a buszon, a szüleim helyet kaptak a sofőr mögötti üléspáron egy ismerősnek köszönhetően.
Az idős hölgy már sehogy nem fért fel a buszra, a sofőr nem akarta már őt felengedni.
Apám tőlem kérdezte, hogy mi a gond, miért nem jöhet fel a hölgy és miért nem indulunk.
Előadtam neki gyorsan, hogy a busz telt házas, így az idős ember már nem fér fel.
Ekkor számomra felfoghatatlan dolog történt.
Az én apám felpattant és közölte a buszsofőrrel, -aki tudta kicsoda ő és milyen hátránnyal küzd-, hogy szálljon csak fel az idős nő, ő megvárja a következő buszt.
Akkoriban egy-másfél órát kellett várni egy buszra.
Anyám szótlanul tűrte, ahogy a családfő leszáll és integetve elköszön tőlünk.
A hölgy nem győzött hálálkodni, köszönni az Ő önzetlenségét.
"Csak a piacra igyekszem és rendszerint 8-kor már nincs abból a tökből amit én úgy szeretek."
Apám bő egy órával később megérkezett oda, ahova mi is tartottunk, számára ez magától értetődő gesztus volt.

II. rész - Büszkeség

- A születésem pillanatáig rengeteg küzdelemmel és teherrel megtűzdelve hosszú volt az útja a szüleimnek.
Nem volt könnyű történet, hogy végre gyermekük születhessen.
Az én apám annyira várt már, hogy nem telt el nap úgy, hogy ne rólam a még meg nem született gyerekéről meséljen minden útjába akadó embernek.
Mikor megszülettem egyáltalán nem volt biztos, hogy én rendes hallással rendelkezem.
Egy tányércsörgés miatt kiderült, hogy mégis tökéletes a hallásom, a büszkeségétől eltelve nyakába vette a várost és szétkürtölte, hogy megszületett a fia és egészséges, halló ember lesz.
Addig nem állt meg, míg minden ismerőse, rokona meg nem tudta ezt a hírt.
Mindenhova egyesével kerékpárral rohant el és büszkén újságolta az érkezésemet.
Nem volt rokonunk, ismerősünk a városunkban, aki ne tudta volna, hogy megszülettem.

III. rész - Erő

- A legkedvesebb munkahelyén a Kismotor és Gépgyárban történt az eset itt Mezőkövesden.
Ő másodmagával, az egyengető részen dolgozott, elzárva a többi szalag munkástól, az iszonyatos zajártalom miatt.
Ők ketten bírták csak elviselni, azt a rémes zajt ami ezzel a munkával járt.
Történt egyszer, hogy a brigád többi tagja azon tanakodott, vajon ki bírja felemelni az egyengető asztalt, természetesen fogadásból.
Az egyengető asztal zártszelvényű 5 centis vasdarabokból volt összehegesztve, amit az édesapám és szintén siket-néma barátja építettek át úgy utólag, hogy azt az iszonyatos erőt amivel lesújtottak rá,
- sokszor ketten egyszerre - elbírja.
Ezért 10 centi vastagon acéllemezeket is erősítettek az egész munkapad tetejére, ami így már tekintélyes tömeggel bírt.
Mikor a brigád vezető bejött megkérdezni, min tanakodnak, miért áll a munka, előadták neki a fogadás tényét.
A brigád vezető óva intette őket amiatt, hogy ez a szerkezet az acéllemezek nélkül is 6 meglett férfi ember kemény munkájával került be a helyére, ezért hát ne tréfálkozzanak az asztal mozgatásával.
Ekkor tért vissza édesapám a szünetről és kérdezte mi a baj, miért van itt a főnök?
Elmondták neki, hogy fogadást kötöttek arról, hogy aki megbírja emelni az asztalukat az nyer!
Apám odalépett és térdből megemelte az egész szerkezet rövidebbik oldalát erőlködés nélkül, széles mosollyal.
Csönd lett úrrá a műhelyben...